jelenés a yardon

Bár ingyen megkaptam a vízumot 150 napra, de ennek cserébe részt kell venni egy élményutazáson az Isztambuli Központi Rendőrségen. Vagyis az érkezés után 30 nappal le kell adni néhány dokumentumot, késedelem esetén 15000 magyar pénz, vagy az egész macera kihagyása esetén a hazafelé úton botoznak meg a határőrök utastársaid szörnyülködő tekinteteikkel kísérve. Mindenki beijesztett, hogy nagyon durva az egész, meg oda kell menni korán, meg 5 órába fog telni az egész trip. No én már fogalmaztam is magamban milyen jó kis történeteket fogok ideírni, de nyájas olvasóimnak csalódnia kell. Mivel 500 méterre van tőlünk a yard, sikerült fél 8kor megjelennem, ötödikként érkezve, kezemben az 5-ös számú vágóhíddal. A pultnál 4 rendőr könyökölt, az egyik még kezdő lehetett, mert neki nem volt számítógépe, és neki kellet fogadni az ügyfeleket, míg a többi 3 vidáman msnezett. Amikor már fél órája olvasgattam, sorbaállították az embereket, ötödikként startoltam. Gyorslépésben indultam a többiek után, arra figyelve, nehogy a helyi udvariassági szabályokat megszegve megelőzzem az előttem lévőket. Már közeledtünk a sorszámosztó hely felé, amikor egy szemét örmény beelőzött a lépcsőfordulóban, külső íven. Ezt más rutinosabb versenyző verbálisan sérelmezte, de az örmény úgy tett, mintha nem ismerné az indoeurópai nyelvet. Sorszám után bementünk egy irodába, ahol a zsernyákok még javában kávéztak, reggelizetk, dumcsiztak, megbeszélték a tegnapi Sevilla-Fenerbahce eseményeit. Az örményt elküldték fényképet csináltatni, de sajnos engem is, mert az útlevelemet elfelejtettem lemásoltatni. Mire visszaértem az örmény megint előttem volt, de aztán mindenkit kiküldtek, gondolom a közös reggel meditálásuk miatt. Egy kezdő zsaru csicskztatásával bedobtak két kör teát, aztán kezdődött a munka. Fél óra múlva már a pénztárnál álltam sorban, hogy befizessem a 81 lírás illetéket (12000 forint). Itt figyeltem fel egy olyan jelenségre, amit azt hittem, csak a fordizmus fénykorában alkalmaztak. Egy nő 15 percen keresztül bélyegzett.

De a játéknak még nincs vége, egy hét múlva második forduló.

Egy török jellemrajza- painted by: kovacs

Neobarokk lakásunk multikulti lakoközössége 2 törökből és 3 magyarból áll. Nemi megoszlás szintén 3:2. Mindegyik török fiú, és mindegyik lány magyar. A kommuna átlagletkora épp 21. Holnapra ez már törtszám lesz. A mesélő nem mindig hazudik. Hány fokos szögben pereg le a tengervíz a tatról?

Tehát a fent említett törökök egyike született here. Képes naphosszat semmittenni- a szó legszorosabb értelmében- ma egy kerek hónapja. Mindemellett igen kedves, mosolygós, kacagását tervezzük rekordolni és közzétenni a blogon. Higéniai igénytelenségének semmi nem szab határt...mikor már azt hisszük, többet nem lehet kibírni zuhizás nélkül egy perccel sem- képes egy hetet is rákontrázni. Amúgy már a hollandok fürdőkesztyűjét is gyanúsnak találtam, de a mi zuhanykabinunkban egy csipketerítő tölti be a fent említett darab funkcióját. A fogkeféjét a régi lakásán felejtette. Kellemes kis otthonunknak eme bűzgóca töri az angolt, mely tény kiváló poénforrás, de „önérzetes a kis lator”- úgyhogy csak óvatosan nevetni az „i don’t gay” „more than enough/ good/ bad” kifejezésein. Időmeghatározások: „before more some times” „later sometime”. Kifejtendő kérdésre a válasz minden esetben: maybe. Saját bevallása szerint ő egy „bad muslim”. Ez teljesen korrekt.

Holnap nagy nap virrad. Furkan szülei a fekete-tenger melletti faluból felkerekednek, és lecsekkolják kisfiuk isztambuli életét. Furink némi aggodalommal várja az érkezésüket. Először is, az ősei nem tudják hogy európaiakkal, méghozzá lányokkal lakik a kis muszlim büszkeségük. Emellett a cigit, fülbevalót, sikertelen vizsgákat, potenciális modell állást, barátnőt, pasit is tagadni kell. Reméljük minden rendben találnak.

márk hempereg,zsófi lelkes - general state

Mükemmel + Mutluluk

Lelombozodva ülünk Márkkal a demokratikus körasztalunknál, mondván túl késő, ezt a hosszú hétvége programot már ELBAltáztuk, Zsófi spanol a város másik végén...az ujdonsült pszichológusa diagnpsztizálja épp- és nem akar szabadulni.
Ekkor Yunus, az omnipotens török barátunk a terveink felől érdeklődik- mi elpanaszoljuk fájdalmunkat. egy gyors telefon- oké, éjfélkor indulunk izmirbe...

Rövid szedelőzködés- zsófi is beesik az utolsó pillanatban...indulás!

Metro, buszállomás, besszállás. Luxus busz: bordó csokornyakkendős pincér az isztambuli közlekedéssel járó heves fékezésekkel küzdve szolgálja fel a vizet. Műanyagpoharakban.

Átkelünk a boszporusz hídján. Éjszakai fényekben pompázik a város: maga a híd színváltós.

A jólpárnázott ülésekben nyomorgatják a hosszúlábúak térdeiket, míg én vígan alszom.

A márvány-tenger átszelés attrakciójára azért kitámolyogok a hidegbe. A tudat maga, hogy komppal szelem a földrészeket által, és az Égei tenger csak rám vár...meglehetősen elégetetté tesz

Nyolc órányi zötykölődés után leszállunk Izmir hervasztó pálmafasoros külvárosába. Ege Üniversitesi strand-logója, çorba, türkizkék tengerben minimedúzák. çok güzel.

Városbarang, kagylógyüszi, séta rogyásig. Éppenséggel egy hadügyminisztériumnak tűnő épületegyüttes magas drótkerítése elé huppanunk le halvát tömni. Békésen piknikezünk, mikor egy géppuskás őr hatalmas léptekkel felénk siet. Valamit magyaráz. Odébbállunk. Még két állig felfegyverzett alak érdeklődik gyanús kilétünk felől. Ekkor meglátok egy óriás Atatürk mementót, nem bírok ellenállni- ez volt a legnagyobb és legijesztőbb, amellyel eddig találkoztam- le kellett fotóznom. Persze kiszúrnak, kiabálnak velem, géppuskástul, walkytalkyzást imitáló gesztikulációval. Közelebb mennék, hogy értsem, mit kiabál, de a többiek megálljt üvöltöznek: „fegyver van nála”- érvvel meggyőznek. Végül megmenekülünk.

Vendéglátóink borzasztóan kedvesek. Finnországot megjárt régenvolt erasmus hallgatók minden.

Másnap kocsit bérelünk. Nyár van. És Efézus az úticél. Márk vezet. Nem rettenti el őt a sok őrült török sofőr, akik boldog-boldogtalanra dudálnak. Bátran beleveti magát a 6sávos forgalomba, hidegvérét mindvégig megőrzi. Tévedésből egy Mária kegyhelyet nézünk meg elsőkörben, jópénzért.

Eztán lépünk be a csodás Efézus városába. Pár turista lézeng csak. Az egész a miénk: megállapíthatjuk, hogy az 1000éves építmények kiválóan alkalkalmasak falmászásra.

Az amfiteátrum nézői (Zsófi és Márk) vastapssal fogadja a frissen színésszé avanzsált Yunust és engem. Yunus cézárnak fáj a lába, ugyhogy mezítláb folytatja útját. Mi meg szolidarítunk vele.

Következő célállomás: egy közeli félsziget. Oké, én vezetek Selcukban megállunk ebédelni. Innen lenyűgöző panomárás szerpentinek vezetnek Kusadasiba. Repesztek a csillivilli szlovák jogsimmal, érezd a cabriót, feel the sunshine!! Majd szét esek, olyan laza vagyok. És szabad...Márk azért szól a pirosnál.

Egy görög sziget mögött hasal le a nap. Beleszaladunk a vízbe Zsófival, Márkot is erre bírnánk, de nem mutat hajlandóságot. Ezért meg kell támadnom. Egy homokbuckán sarokbaszorítjuk, de a cipőfűzőnél tovább nem jutunk...Márknak ez túl gyors lett volna. Pedig, ha lyukas a zoknid vagy 6 lábujjad van is, elfogadunk, Márk!

Boldogság.

Sétafika. Kocsiba be, çilgin izű bambinak megfelelő szörppel koccintunk még egyet. Csendes hazaút, amint azt az impulzusok emésztése megkívánja.

A szombatesti izmiri pezsgésben megkenünk egy alakot a parkolóhelyért, s beszippant a partinegyed.

Zsófi szülinapi meglepetéséről a fiúk gondoskodnak: pisztáciás torta, egzotikus magvak, Kispál szól a kocsma hangfalából. Stílusosan Efes sört iszunk.

Hullafáradtan hazavergődünk.

Vasárnap Furkant elküldjük randizni (dolgozni= i ţ), míg mi hempergünk a tengerpart menti fűben.

Korán érünk ki a pályaudvarra, csövezünk. Kapóra jön egy Galatasaray meccs, melyet egy kávézóban izgulhatunk végig 2 fanatikus szurkoló török barátunkkal és további 3 tucat férfival. Álcából drámázom én is a játék eseményein, így nem is dögunalom. Csúnyán kikap a Galatasaray- magamba roskadok, ahogy kell.

Hajnalban hazafelé felébreszt Yunus: Nézd, Isztambuli napfelkelte a Boszporuszról...

Hála.

Föld fölött és alatt

Pénteken elmentem barlangász kötéltechnikát gyakorolni. Már az úton kezdtem sárgulni az irigységtől, (merthogy ugye, az ember mindig telhetetlen…) hogy Márk minden nap ide jár! A buszon onnan ismeri meg az ember a megállót, ahol le kell szállni, hogy hirtelen teljes rálátás nyílik a Boszporuszra. (nemhiába Boszporusz Egyetem…)

Leszálltam. Az egész kampusz olyan, mintha egy botanikus kertet múlt századi épületekkel potyogtattak volna tele, és az egészet beállították volna jó magasra a Boszporusz fölé, hogy egyik irányban a Fekete-tenger felé látni, a másikban pedig a Márvány-tenger felé .

Ezek után jött a következő irigységroham… az összes létező szabad helyen klub-program-buli és egyéb hirdetések, és minden létező zöld helyen diákok frizbiznek, röpiznek, fekszenek a füvön és hasonló tudományos tevékenységeket folytatnak… én is szívesen kutatnék :)

Végül megérkeztem a barlangász klubterembe, ahol az egyik tag, Aydin, épp a biciklijét szerelte. Ez teljesen felvillanyozott, mivel ő az élő bizonyíték arra, hogy MÉGIS lehetséges Isztambulban biciklivel közlekedni. Amióta megérkeztem ugyanis, az volt az érzésem, hogy a helyi forgalom és a bicikli egyszerűen ütik egymást. Nos, azóta egész jó használt bicókat leltem :)

Eljutottam ám a kötélpályáig is! Meglepően egyszerűen zajlott minden. Nem voltak idős, ligetben sportoló nénik, akik kihívják a rendőrséget a fán lógó barlangászok láttán… A tűzlépcsőt és a mellette lévő falat szerelték be, mindent nagyon begyakoroltattak velem. Minden fázist legalább 4-5-ször helyesen meg kellett csinálnom, nem is akadtam fönn sehol.

Megkezdődött a megbeszélés is. Eddig elég kényelmetlenül érintett, hogy én, az angol szakos, csak úgy tudogatom a kötéltechnikai eszközök nevét, a helyieknek pedig alapszókincs. De a megbeszélésen gyorsan találtam magamnak mentséget: a török nyelvbe gyakorlatilag egy az egyben átemelték a barlangi eszközökkel kapcsolatos szavakat, sőt, még néhány igét is.

Másnap reggel találkozó a botanikus kertben. Hosszas tanakodás után megállapították, hogy mégse abba a barlangba megyünk, amelyik eddig tervben volt, ettől pedig az épp arra tévedt tagnak is kedve támadt a túrához, gyorsan kerített egy hálózsákot, és már indultunk is. Isztambul északi részéről átbuszoztunk a déli kikötőbe, hogy ott szálljunk föl a hajóra. A kikötőben megtudtuk, hogy a hajó teli van, tehát újabb programmódosulás. Visszabuszoztunk, át az ázsiai oldalra, egészen Isztambul legkeletibb csücskébe, ahol egy másik kikötőből áthajóztunk az izmiti öböl túlsó oldalára. (eddig öt busznál tartunk, és kb. 80-90km-nél:) Megérkezünk Yalovába, ahol megállapítottuk, hogy semmi tábori ennivaló nincs nálunk, illetve az én bögrémen kívül semmi eszköz sem. Gyors bevásárlás, busz, végül gyalogosan folytatjuk utunkat a barlang felé. Ekkor megtudjuk, hogy ötödik tagunk, aki a sátrat hozta volna, meggondolta magát, és mégsem jön. Elkeveredünk, visszafordulunk kétszer, majd este 7, fél 8 felé megérkezünk a barlanghoz, amely kb. 100m hosszú :) Ahmet a kiürített gyümölcsleves dobozban, és a bögrémben hoz vizet a patakból, majd mikor kiisszuk a bögréből, újratölti a nejlonzacsiból. A vacsi után elindulunk fölfedezni a barlangot, illetve hálóhelyet keresni. Megint csak ámuldoztam a képződményeken, szinte egy tenyérnyi hely nem volt látnivaló nélkül… találtunk egy száraz táborhelyet is, igaz kb. 2 és fél, 3 főre méretezték, de mi azért beféresztettük magunkat négyen. És milyen jól tettük, másnap reggel ugyanis esett az eső odakint. Királyi reggeli. Lahmacunt ettünk a barlangban, előtte kéztörlővel agyagmentesítjük ujjainkat (!!) . Mindezt kb. úgy kell elképzelni, mintha otthon mondjuk pizzáznánk a barlangban…

A reggeli eső jóvoltából a hazafelé út egy részét a hátsó felünkön tettük meg, ahol török útitársaim nagyon udvariasan ismételgették, hogy ladies first :)

iskolataska

Na most olyanról, amiért tulajdonképpen itt vagyok

Szóval iskolába járok, és vannak tantárgyaim is, csak eddig titkoltam. Itt is van neptun, csak szerintem átláthatóbb, de vannak benne gonosz dolgok. Pl. egyes tárgyakat, csak a tanár engedélyével lehet felvenni, ezt pedig a rendszeren belül kell kérvényezni. A móka 9kor kezdődik, egészen 5ig tartanak. Az órák 50 percesek és köztük 10 perc szünet van. Ez akkor jelent gondot, ha át kell menni a másik campusba, ezért van sulibusz. Ez azért is jó, mert akkor meg lehet spórolni 10 perc hegymenetet. De mindez pízbe kerül, 50 forintba, amit meg is játszok hetente egyszer. A héten zárul a neptun, vagyis véglegesnek tűnnek a tárgyaim. Van török órám heti 4, ami nagyon pörgős, csak sokan vagyunk, meg hát itt találkoznak össze az erasmusos dijákok. Aztán van ilyen órám,h Power and inequality, klasszikus téma egy magamfajta szociológusnak. No aztán van ilyen is, hogy Contemporary Sociological Theories, ami szintén überjó óra, sok-sok olvasmánnyal. A hétre egy indiai neomarxistát kellett olvasnunk, a következőre meg egy original török szociológus főművét kell elsajátítani. És még van olyan, h History Sociological Conception, de ez egyelőre nem tűnik annyira izginek, de ki tudja. Fel akartam venni a Qualitative Resarch Methode nevű tárgyat, ami nagyon jónak tűnt, mert 25 lány volt az órán meg én, de a tanár közölte velem óra végén,h ezt a tárgyat nem vehetem fel. Az órákon többnyire én vagyok az egyetlen külföldi, de néha felbukkan Elizabeth a német szociológus lány, meg néha az ír szociológus lány, Niamh (ez lehet, hogy valami ősi gael név). No és a buszos haverom, Dzsan, aki nagydarab, copfos, meg van egy vastag fülbevalója, szal úgy néz ki, mint a Dzsin az Aladdinból.
Amúgy sajnos nincsenek tipikus szociológus arcok, bár ez Budapén se nagyon akad, de bölcsész jellegűeket sem lehet látni. A batikolt póló, tarisznya itt tiltólistán van. Viszont múltkor láttam egy kopott szociomókus csávót, akin kopott bordó garbó volt, meg kikopott könyökkoptatós barna zakó. Viszont sajnos nem nagyon haverkodok, meg én se számítok annyira csodabogyónak, még nem nagyon spanolunk egymással, de ígérem, ezután mindenkihez odamegyek trécselni. Juj, meg röplabdázni is fogok, biza!