Isztanbultól megfáradva, fásultan kelünk útra. Lelekesedesünket csak a tudat tartotta látszólag életben, hogy Ciprusra megyünk. Semmi több. Az egész heti partisorozat, és a budapestről érkező 8fős (kitűnő) társaság és köztünk villogó energiaáramlásokból mi húztuk a rövidebbet: kimerültünk.
Battery low, keblünkre Ciprus!
Menekültekkel csöveztük át a holtidőt a repülőgép indulásáig. Rossz padot választunk, richtig az alatt kell takaritaniuk az motorosfelmosóknak, mikor álomba szenderülök.
Turkish Arlineson lcd-n követhető utunk, de elnyom a koffeinhiány.
Kedd: A ciprusi reptéren összeismerkedünk egy sráccal, aki dutyfree marlboroval kompenzál barátjánál, hogy megfelelő kommunikáció hiányában, az a kikötőben várja őt. Igy a potyakarika után befut, eldob minket is Lefkosába.
Itt felvesz minket első hostunk, egy 2 anyával és 22 tesóval rendelkező kurdfiú. Lakótársa és személyi söfőre pszichológusfiú, vezet a baloldalon. Megmutatják vadonatúj magánegyetemüket, és a közelkelet legnagyobb könyvtárát. Majd házi focimeccsen szurkolunk, de erről majd Márk bővebben...én addig egyik ideiglenes lakotársunkkal spanolok: londoni török, 200kg és kipiszkálja a hamburgerből a salátát. Úgy értesültem, ő az ottani lakóközösség Furkánja, azzal a külömbséggel, hogy a pszichológus néha megpuszilgatja:) A mi Furinktól ezt megtagadtuk. Lehet, hogy ez volt az áthidalhatatlan kulturális külömbségek kulcsmomentuma.
Ha már ott vagyok, megnyirom egyiküket. A cihológus hallgatót. Közben kezel (- ki mit tud:) Márk frizkója: non-komformista-punk-style megihlette. Vacsi, foci, banános vizipipa, panoráma: 2 km-es unatkozó katonák által kirakott cipruszászló a hegyoldalban.- éjszaka módszeresen villog!
Szerda: Egy kis lepukkant busszal indulunk Famagustába. Robogunk a Földközi-tengerpartra:) Halott város öleli körül az öblöt, elhagyatott hotelek és csoffadt pálmafák, melyeket brit békefenntartók őriznek lelkiismeretesen.
Stoppal eljutunk a határig. Onnan stoppal Paralimnibe, ahol a 70éves skót szállásadónk vár. Max egy kutyával és 7 macskával osztja meg életét, azt hiszem, felemelő társaságot jelentünk számára. Egyik ciprusi weekendházában, a kettőből, fogad bennünket, külön emeleti rezidenciát kapunk.
Csütörtök: Eztán egész álló nap strandolunk:):):) Csodaszép sziklás öblöcske az aznapra kapott földiparadicsom: 7ágra süt a nap, fincsi mediterrán tenger, jó, hideg csapolt sör és kiváló társaság (Marcim;) Márk számára fokozott élvezetet jelentett a mellettünk monokiniző két bennszülöttlány.
Másnap stoppolok egy csomót baloldalt, Marci szenvedve hűsöl a jobbon. Az utolsó, kritikus szakaszt busszal tesszük meg Larnacáig. Ott Márkot elragadja a önfeledt beach-feeling, de én ezzel épp nem tudok szárnyalni: rámtör a fáradtság és a hisztéria, ugyhogy elsietünk Nicosiaba, hátha ott elmúlik.
A görögcipri fővárosi hostunk egy meglehetősen furcsa család: Mása, az orosz ex-dj anyuka, Nína, az ötéves állatkínzó bűbájos leánygyermek és Luiszosz a rasztafári ciprióta. Végtelenül kedvesek, mint egy régnemlátott barátot, úgy fogadnak. Elárasztanak gondoskodásukkal, felebaráti szeretből, soselátott mértékben.
Hajnalban, mikor Marci még szakadatlanul horkol a gyerekszobában, indulunk a hófehér audi limoval a reptérre. Luiszoszt nem engedik át a határon, nincsenek rendben a kemény munkával megkeresett luxushodály papírjai. Úgyhogy begyömöszöl egy taxiba, amit mellényzsebből kifizet.
A reptérig vezető út irreálisan hosszúnak tűnik, míg végiggondolom ezt a rövid trippet. Szörnyülködve konstatálom, hogy nem néztem meg semmit a kötelezőkből, haragszom Zsóra, hogy korábban kell hazarepülnöm miatta, irigylem Márkot, hogy még alszik és marad.
Aztán ráébredek, hogy ezerszer többet ismertem meg a világból igy, ős&neo-ciprióták életébe csöppenve. Ez nem önigazolás, ez tuti!
Úgyhogy nem marad más hátra, mint a köszönetnyilvánítás: Köszönöm Márknak, aki elcipelt, és megszervezte az utat, köszönet a Hospitality clubnak és tagjainak, köszönöm őseimnek, akik a világra nemzettek (köszi, Nyunyu&Pupu), és HálaIstennek!
A tanulságot levonva Updike is megerősít mindebben:
’Boldogságomnak nem is egy oka volt. Utaztunk. Láttam a napkeltét. Mindeddig- Neil is láthatta- baj nélkül vezettem a kocsit. Utunk végén egy lány vár, és feleségül jön hozzám, ha megkérem, de addig még hosszú az út, sok óra, sok város késlelteti a találkozást. És a tízórási napfény, ami ott játszott a délelőtt levegőjében a zúzmarás szélvédő előtt- áldott felelőtlenség, mintha az ember örökké ebben a patyolatos hideg elemben gázolhatna- és fölugrana, mert eszmél, hogy ezek a körkörösen terjengő magas hegyek hegymagasba növesztik a büszkeségét: Pennsylvania ez, az én allamom- mint aki a szerencséjét találja meg. És tudni, hogy éjfél óta ketten is rám bízták az álmukat.’